A kocsiban végig csöndben ültem, sokkal jobb a kapcsolatunk, mint ha szeretők lennénk? Nem értem, hogy lehetne jobb? Hiszen titkolózunk, ő hamarosan megházasodik.

Hiába próbálom, nem tudom felfogni, mit akar ezzel.

Az étteremhez érve, gondosan befordult a parkolóba kisegített és az autó le riasztózása után átkarolva a vállam bementünk.

Ahogy beléptünk az ajtón tátva maradt a szám, latinos zene szólt a parketten rengetegen táncoltak.

-         Egy Salsa club? – fordultam Bill felé.

-         Étterem – kérte ki magának – a legjobb táncos hely egész Hamburgban.

-         Most komolyan ide hoztál? – nevettem fel.

-         Nem tetszik?

-         De nagyon is. Csak nem tudok táncolni.

-         Ugyan, mindenki tud – fogta meg a kezem és már is a táncparketten találtam magam.

-         Ne, Bill kérlek. Én tényleg nem tudok… - be akartam fejezni, de tényleg, de mikor megláttam azt a párt a parkett közepén. Biztos voltam benne, hogy verseny táncosok, hibátlanul és összhangban táncoltak. Teljesen megbabonáztak, csak bámultam őket.

-         Jó… lehet, hogy nem tudok így táncolni – zökkentett ki Bill a párt nézve –de azért tudok valamit – kapta el újra a karom és kezdett el táncolni. Nevettem bénázásaimon, de Bill kitartóan vezetett tovább és a végére elég jó páros lettünk. Nem gondoltam volna, hogy tud Salsázni. Nagyon szexin nyomta.

-         Istenem – ültem le a lefoglalt asztalunkhoz kifulladva.

-         Na, mi az? – vigyorgott rám az asztalra könyökölve.

-         Hol tanultál meg így táncolni?

Vállat vont.

-         Mindig is érdekelt a tánc, bár ez soha nem látszott – kortyolt bele az ásványvizébe.

-        Milyen kis titkokat tudok meg önről Herr Kaulitz – dőltem hátra vigyorogva.

-        Hát, van egy pár – dőlt hátra ő is.

-        Na, majd kikérdezlek – kacsintottam rá – de jó ez a szám – kezdtem el ülőhelyzetben ringatózni – táncoljunk – pattantam fel.

-        Nem eszünk előtte?

-        Utána csak lelankad a kedvem, gyere – fogtam meg a kezét és húztam a tánc parkettre.

Rengeteget táncoltunk, és mikor már végleg úgy éreztük szét ment a lábunk, leültünk és rendeltünk vacsorát, amit beszélgetések és nevetések között fogyasztottunk el.

Az úton hazafelé nagyon jó kedvem volt, a rádió szólt és én énekeltem. Lehet, hogy Bill agyára mentem, de olyan jó kedvem volt, hogy nem érdekelt. Csak énekeltem, ahogy a torkomon kifért.

-         Te aztán pörögsz – nevetett Bill mikor lejárt a CD.

-         A te hibád – mutattam rá – miattad van.

-         És én örülök is neki. Örülök, hogy jól érezted magad.

-         Soha nem voltam ilyen jól Bill. Tényleg, és még részeg sem vagyok – nevettem fel.

-         Pedig mondtam, hogy nyugodtan igyál.

-         Valld be, hogy le akartál itatni - néztem rá összeszűkült szemekkel.

-         Amy, nem vagyok ilyen – mosolygott rám – szeretem, mikor be vagy kicsit csiccsentve.

-         Egyszer láttál részegen.

-         Akkor is ellenállhatatlan voltál.

-         Mikor? Akkor mikor a WC fölé görnyedve hánytam? – vontam fel a szemöldököm.

-         Jó… akkor tényleg nem – nevetett fel.

-         Na, látod, ne hazudozz.

-         Nem hazudtam.

-         Basszus most nem fogok tudni aludni… és holnap dolgozom.

-         Én is – vonta meg a vállát.

-         Nora mikor jön vissza?

-         Most ez komoly?

-         Micsoda?

-         Hogy Nora felől kérdezősködsz?

-         Sajnálom.

-         Őszintén örülök, hogy nincs a közelemben.

-         Bonyolult a ti kapcsolatotok.

-         Ez már nem kapcsolat. Érdek.

-         Ha az én apám arra kérne, hogy a halála előtt esküdjünk össze. Nem tenném meg.

-         Mi?

-         Nora helyében, nem szereted őt és szerintem ezt ő is tudja, nem tenném meg. Nem lépnék veled az oltár elé, azért mert apám ezt akarná.

-         Komolyan? – teljesen megdöbbenve nézett rám, majd vissza az útra.

-         Bármennyire fájna… elengednélek.

-         Te olyan más vagy, te komolyan. Csupa szív és imádni való.

Zavarba estem, tökre zavarba hozott és csak úgy pirultam.

Csak mosolygott zavartságomon és inkább csöndben vezettünk tovább, a házhoz érve úriemberként nyitotta ki nekem az ajtót és segített is ki.

-          Jól éreztem magam – kísért az ajtóhoz.

-          Én is, köszönöm szépen ezt a táncos vacsorát.

-          Én köszönöm, hogy eljöttél – mosolygott rám, majd a kezét a tarkómra csúsztatva húzott magához és búcsúzott el egy hosszú és romantikus csókkal.

Másnap reggel boldogan keltem ki az ágyból és dudorászva készültem el, az autóban ülve a kedvenc dalom énekelve fordultam be a cég épületéhez.

-          Jó reggelt – léptem be.

-          Jó reggelt Amelia – köszöntött a recepciós. – Egy hölgy vár az irodád előtt.

-          Köszönöm – kerültem ki a recepciós pultot és mentem az irodámhoz – jó reggelt – léptem a nőhöz, aki amint meglátott azonnal felállt, nem volt olyan idős a negyvenes éveiben lehetett, gyönyörű barna haja lófarokba volt fogva és nagyon elegáns kosztümben volt.

-          Amelia Rieder?

-          Én lennék, és önben kit tisztelhetek?

Nem válaszolt, csak nézett, bámult rám hatalmas döbbenettel.

Ennek mi a baja?

-         Hölgyem, jól van?

-         Persze, sajnálom… - zökkent ki – az én nevem Gratia Fischer.

Olyan furcsa volt nekem ez a nő és annyira ismerős.